Némi loholás után elértük a korábbi buszt hazafele. Ez is 10-kor indult, tehát elég melegnek ígérkezett a másfél órás út hazáig, de kit érdekel, végre nincs gipszünk, bár még két hétig így is kímélni kell, de az már belefér.
A buszon tömeg. Bennem elszántság, amint kiszúrok egy ismerőst, megkérem, hogy vegye ölbe a gyereket, bizonytalan lábakon áll még egy buszos dűlöngéléshez.
A közönség nagy része nénike. Vérmes öregasszony csak egy-kettő van köztük, lehet engem vádolni előítéletességgel, az ilyesmit egyből kiszúrja az ember. Látszik a 70-80 éves arcokon, hogy mennyi jóindulatot hagyott tulajdonosában a rohanó élet.
Jegyet váltok, és beljebb sem kell lépnünk, az egyik nénike máris szól, hogy ölébe veszi a gyereket a szívesen. A négyesben ül, mellette 50-es munkásember, vele szemben a nénike törött lábú, nagykamasz unokája, amellett másik nénike. Mire elfogadnám, a munkásember felpattan: üljek csak le, majd ő áll. Hálásan mosolygok, leülök. Lábunk alatt a munkásember utazója, hátizsákja: rögvest magyarázza is: tegnap hajnal óta jön hazafelé. Amint elhelyezkedem, kinyitja az utazót, s a meglendülő busszal mit sem törődve elővesz és felbont egy doboz sört. A sörszagtól émelyedik a gyomrom, a kísérőnek kortyintott háziszilvatavalyifőzésmegnyalja? pedig egyenesen ájulatba taszajt, sürgős lenne némi levegőhöz jutnom. Sóhajtva megkérem a mellettem ácsorgó, headszettes fiatalembert, hogy nyisson tetőablakot, oldalablakot, ajtót, akármit, csak jöjjön valami szellő. Többen bólogatnak a javaslatomra, fiatalember nyújtózkodna is, de ekkor a szomszéd soron feljajdul a vérmesek fajából származó egyik asszony: Jaj, ki ne nyissa! Olyan érzékeny a fülem a huzatra, ki ne merje nyitni!
Fiatalember visszavonul, tétovázva körülnéz, nem nyit. Nyelem a nyálam, jó hogy nem ettem ma még, így nem hányom le az immár otthonosan a négyes közepébe bekuporodott, söröző munkásembert. Biztosan kényelmes neki a helyzet, törökülésben kucorog a lábaink között, sörözik, újságot olvas. Szinte várom, hogy rágyújtson egy mezítlábasra.
Közben némi vita alakul ki ablaknyitás témakörben, a légszomj több nénikéből előhozza a rejtett Vérmest, követelik a levegőt. Huzatos hajthatatlan, s csak azért nem tör ki csíkosszatyor-dobálós pankráció, mert közben jön egy-két megálló, többen szállnak le, mint fel, oszlik a tömeg, s aki teheti hátrébb megy, ott szabadon áramlik a lég, nyitva minden létező szellőző. Mi, az elejében, diszkréten fővünk tovább a saját levünkben.
Elhagyunk egy várost, újabb leszállók , s bár még minden ülés foglalt, már csak imitt-amott van álló utas, végiglátom a teret. Elfogy a sör is, elteszi a dobozt, a szag is kevésbé érezhető, majdnem kezdem jól érezni magam, amikor a következő megállóban felszáll egy házaspár. Bácsika terebély, asszonya kétszer akkora, nevetgélve jönnek, fedett kosárban kacsa hápog a férjnél, amint felszállnak, célba veszik a leghátsó sort, ahonnan rémült arccal máris menekül az ott beszélgető kamasz lányok csapata. Kacsa az ablak alá, egyéb cucc a másik oldalra, bácsi szorosan a kacsa mellé, asszony középen. Bár senki nem kérdezi, hangosan kurjongatja, hogy hiába no, ő csak itt fér el, ilyen a genetikája, nem eszik pedig sokat, kettejüktől nem fogy el egy kiló kenyér egy nap. Aztán leül. Piros dzsörzéruha van rajta, anyám hordott ilyet a nyolcvanas évek közepe tájt, V-nyakú, egyenes szabású, térd alatt végződő. Az anyámé kék-fehér csíkos volt, ennek pirosát fehér virágok törik meg itt-ott.Amint leül, a ruha megfeszül, majd enged az erőszaknak, s felszalad combközépig. Mivel pont szemben ülök a viselőjével, remek kilátás nyílik, bár csak az illetlennek tűnő ruhát látom, és az összesimuló combokat. Asszony azonban ismét kurjant: jaj, még ez a ruha, hátnézzedmárapjuk, jó, hogy nem mindjárt a nyakamig szalad fel, most takargathatom magam, hogy be ne lásson senki...
Egyébként úgy 60-65 éves. Nekem a ruhám a heylén marad, a szemöldököm szalad feljebb kissé, vagy én gondolkodom rosszul a világról, vagy az asszony önbizalma hatalmas, de szerintem kevés az egy négyzetméterre jutó azon férfiak száma, akik nagyon kukucskálnának.
Dani időközben a vállamra borulva elszundított. Ezt észre sem venném megfigyeléseim közepette, ha munkásembert nem zavarná: de zavarja, ezért a gyerek orrától kettő centire tapsol egy csattanóst, nealudjkiskomámhasadrasütanap. Kedvem lenne visszakézből nyakon vágni, de ébredő-ijedő fiam állba rúgja , szóval egál.
Következő város, sok ember le, kevés föl. Fogyunk. Munkásember újabb sört bont, a kacsa hápog, az asszony hátul minden ajtónyitáskor felsikkant, hogy jajapjuknézdmárhátkinnvanmindenem. Dani gyakorlatilag hozzámragadt az izzadságtól, zsibbad a lábam mert munkásember félig rajta ül. Szemben ülő nénike is célhoz ér, leszáll, munkásember feltápászkodik és a helyére ül, végre szabad az áramlás az alsó végtagjaimban, így se kellemesebb, ezer hangya indul vándorútra érzésem szerint. Ajtónyitás, jajapjuknézdmárkinnvanmindenem!, háp háp. Sose érünk haza..
Munkásember immár velem szemben ül, s Danit próbálja szóra bírni. Kemény fába vágta a fejszéjét, ha ez a gyerek hajlandó lesz neki verset mondani, akkor én tűzbe vágom a diplomám. Nem baj, mond munkásember. János vitézt. Az első két versszak stimmt, a többi saját költés. Nem röhögök fel, még diszkréten sem, sőt, majdnem érdekes a folklór, tanulmányozom.
Zsiványkalandot, miegymást kihagyjuk, Iluska meg sincs említve, Jancsiból János vitéz lesz, mert bottal utat mutat Budára, majd ellovagol Franciaországba, és királlyá koronázzák, és feleségül veszi a királylányt. Dani szájtátva hallgatja, majd rám nézve suttogja: anya tényleg van ilyen?
Sajnos nem tudok ilyesmiben mismásolni, valami hasonló van, otthon elolvashatjuk, ha akarod, de Jancsiból nem lesz francia király. Nem? Nem.
Munkásember megrovón tekint rám, és közli, ő ötször olvasta a János vitézt, és kutatta is, Petőfi ezt több változatban is megírta. Nem vitatkozom. Ez az ember tegnap hajnal óta utazik, átadta a helyét, hálával tartozom neki.
Közeledünk kicsiny városunkhoz (jajapjukhátkinnvanmindenem, háp-háp), munkásember belehergeli magát abba, hogy ő itt a tudás, s immár szidja a kormányt, és a közlekedést. Merthogy Mosonmagyaróvárról 36 óra neki hazaérni. Ehj.
Csak kilométerek választanak el minket a céltól, egyszerre száll le Huzatos, Jajapjuk és a kacsa. Szinte csönd lesz, mindenannyian aléltan hallgatjuk munkásember kalandos utazásának történetét. Odaadó közönség vagyunk, mégsem elég, Megpróbálja a félkómás Danit bevonni a produkcióba, fogja a kezét, húzza, a gyerek bőg, én nem engedem, s szerencsére a maradék nénikék összezárnak a védelmünkben, Üljletesanyi, hagyadaztagyereket, nemszégyelledbátorráittadmagad? Már csak két megálló, Sanyi szedi a cókmókját, elköszön , elnézést kér, bár mostanra senki sem érti, hogy miért és kitől. Már alig lézeng valaki a járaton, felállunk mi is, ajtó nyílik, és végre lenn vagyunk. Dani is boldog, én is.
Két hét múlva kontroll.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése