Lebegés

Kissé nyomorult már a helyzet, amikor csak azért merülsz a gyerekmedencébe víz alá, hogy csituljanak a külső zajok. Amikor csak lebegsz ott a víz alatt, kedved nincs feljönni, csak a tomboló fejfájás van, meg a kilátástalan helyzet, meg hogy egy óra múlva megint jön a veszekedés, és nincs is talán kiút, állandóan és örökké fog tartani ez az egész. Aztán pedig légszomj, fel kellene emelni a fejem, de akkor megint jön a zaj, és a hullámokban törő fejfájás, és mennyi időbe telne hogy elájuljak, valahol olvastam, hogy ez képtelenség, az életösztön nem engedi hogy szándékosan vízbe öld magad, gyerekmedencébe biztosan  nem, milyen morbid is lenne, idefulladni a pancsoló kölykök közé, és akkor két kis kéz elkapja a nyakam, kiemeli a fejem, s Dani néz rám majdnem ijedten: Anya én kimentelek! Ha akarsz olyat játszani, hogy ki bírja tovább a víz alatt, akkor játszunk, csak akkor szólj előtte. Most inkább feküdj ide, és simogatlak egy kicsit. Ugye nem sírsz , csak vizes az arcod? Elszomorítottunk?  Hozzak neked egy cigit?

És már mindhárom az ölemben van, s a mai nap legnagyobb teljesítményének tartom, hogy viszonylag normális hangon tudtam azt mondani, persze hogy nem sírok...

Önsajnálati update:
Minek néz Alkonyatot aki nem bírja?  Azon túl, hogy növeli a depressziót, és eszedbe juttatja eddig nem létező öngyilkos hajlamaidat, szerintem Jacob simán lemossa Edwardot. Én legalábbis nem gondolkodnék.

Köszönöm

Végtelen fáradt vagyok. Tegnap délután még zumbáztam, este anyuhoz cuccoltunk, és miután elaludtak, átmentem barátnőzni. Jól sikerült, éjfél után mentem haza, s bizonyára érzékelőt fejlesztettek ki a fiaim, mert 3 perccel azután, hogy lefeküdtem (leánykori ágyam, külön szoba, mesei érzés, mivel hat hete nem aludtam rugdosódó, álmában beszélő, kapaszkodó gyerek nélkül) már kettő mellettem volt. Hajnal négyig forgolódtam köztük, mivel Máté álmában elmesélte, hogy neki mindig korán kell kelni, és sose kap enni, Dani pedig azt, hogy menni akar a játszótérre. Ekkor a fiaim taktikájával éltem, kiosontam közülük, át a másik szobába, s lefeküdtem anyukám mellé. Én jót aludtam, állítása szerint ő innestől fogva nem. Höhö.
Kábán ébredtem fél hétkor, dolgozni mentem, délben haza, majd mindhárommal cipőt venni, (ez iszonyatos erőt vesz ki belőlem), majd újra munka, négykor végre haza, aztán rizseshús, almáspite, anyafigyelj, és a többi.
Fél kilenc tájt a kicsik elvonultak, csak Imike ült itt mellettem. Nézzük a Coolt. Jön a példakép reklám.
-Anya, mi az a példakép?
-Hmm, egy olyan ember, aki szerinted jól éli az életét, tisztelni és becsülni tudod a döntéseiért, sokat tesz másokért, s ha majd felnősz, te is szeretnél úgy élni, mint ő. Mert szerinted ő a legjobb tudása szerint, bölcsen, okosan dönt, és az élete követendő példa.
-És lehet ilyen embert jelölni nekem is?
-Szeretnél?
-Igen. Téged.

-..........

Soha jobbkor. Lelkem egy sebe megint begyógyult.

Kékszemű

Nem a legjobb a képminőség, de a kedvedért Marjann:)

Ez ki ne maradjon..

A jól végzett munka örömére anyámmal végigjártuk a ház zegeit és zugait, minden helyiség megújult, megszépült, ez kettőnk keze munkája, sikálása, vakarása. Mintha először látnánk a helyiségeket, megjegyzéseket teszünk. Hálószoba, "eznagyonjólett", Imikeszoba, "ezt megirigyelheti bármelyik gyerek", Kicsikszobája " na, itt aztán van helyük ", folyosó, "ez lett a legszebb" és végül a nappali-ebédlő.
Tehát a nappali-ebédlő, ami narancs-bordó festést kapott, narancsos függönyökkel, hisz kell valami merész szín a hamuszürke ülőgarnitúra és függönyök ellensúlyozására. Anyu nézegeti-nézegeti, majd azt mondja: " Ez is nagyon jó, tényleg, csak van egy kis, hogyismondjam, egy kis kupleráj hangulata..! Kicsit finomítani kéne.. Röhögtem, majd az ebéd melegítéséhez láttam, ő pedig kiment az udvarra összeterelni az aprónépet. Míg a gulyáslevesre vártam, eszembe ötlött, hogy van pár birkabőrünk, ki is tisztíttattam őket két hete, majd betettem az ágyneműtartóba, mert sehol nem találtam helyet nekik, de majd most, a fehérük ellenpontozza majd a kupi stichet. És vannak nekem narancs-bordó díszpárnáim, meg sima szürkék is... és mire anyu nehozta a fiúkat, fel is dobtam eme elemekkel a területet.
Anyám meglátta, én mellette széles mosollyal állva kérdeztem: Na? Sikerült?
-Sikerült. Ezekkel a szőrökkel, párnákkal most már tökéletesen bordélyház!

Kész!

Vége a lakásfestésnek, sőt felkerült némi bordűr, tapéta, ez és az is. Mondhatni, trendi lett a lakás. Ennek örömére ma megyek zumbázni, barátnőzni, és anyunál alszunk a gyerekekkel együtt. Holnaptól úgyis dolgozom két hétig, rámfér.
Közben pedig készülődöm is, mert egy ismerősnek félve feltett kérdés: Nem varrhatnám a nyakadba magunkat egy hétvégére?  igen pozitív hozzáállásra talált, szóval a munka végeztével utazunk. Titokban akartam tartani, de Imike füle jobb mint egy vadászkutyáé, szeme, mint a sasé, és átlagon felüli az olvasási gyorsasága. Ő máris sejti, és remeg az izgalomtól.
Elfelejthetetlen pontja a mai napnak Máténak köszönhető. Kissé sárkányos a hangulatom amúgy, anyut is lekiabáltam valami ebéd előtt evett csokoládé miatt, szóval elég határozottan közöltem, hogy ágyba, most! Nem a Hibbant sziget harcosai után, nem a Totáldráma végén, hanem most! A nagyobbak indultak is, ismerik ezt a hangszínt, ha nem akarnak 10-15 perces stand-upot arról, hogy mennyire elegem van a könyörgésből, és nem vagyok Isaura, és bezzeg az én időmben (ezeket mind pontról pontra fogadtam meg anno, hogy SOHA nem fogom a gyerekeimnek mondani), akkor jobb , ha nem húzzák az időt. Ám Máté részint kisebb, részint makacsabb náluk. Visszafordult, kék szeme villámokat szórt, és a következőt kiabálta felháborodott bőgés közepette:
-Mindig ez megy! Tegnap is, holnap is, most is, mindig csak aludjál, meg feküdj le! Nem lesz ebből még elég? Hát meddig tart az én türelmem, mondjad?
Anyámmal egymásra néztünk, s bár nem hasonlítunk,  most, az arcunkra ülő megrökönyödés alapján ikrek is lehettünk volna. 12 másodpercig, mert eddig tartott, hogy feldolgozzuk az infót, és felröhögjünk.
Kékszemű pedig a dühöngés végeztével az ágyba dobta magát, és egy percen belül aludt. 5-tel később minden gyermekem. 5 múlva pedig én is fogok..

Nem akarom, hogy nehéz legyen

Vannak az életben helyzetek, amikor két jó közül kell választani. Csokifagyi legyen, vagy dobostorta? Az ember dilemmázik, esetleg megveszi mindkettőt. Ha mindkettő megvan, az első talán még jólesik, a másik már csömör, plusz jön a lelkifurdalás a kilók miatt, mindenképp sok ez így, választani kellett volna. Vagy megveszi a fagyit, mégiscsak kevesebb kalória, és másnap azon agyal, a torta lett volna jobb. És bizony rosszul esik, vágyik rá..Napok múlva visszamegy, megveszi azt is, de nem olyan, az a sütemény ott és akkor kellett volna. Két jó közül választani sem egyszerű, ott is hozhatsz rossz döntést, és ott is marad a végén a gondolat: mi lett volna ha..
Én pedig úgy érzem, olyan helyzetben kell döntenem, ami sehogy sem lesz tökéletes. Az egyik eset felelőssége alatt talán állva sem maradok, minden döntés az enyém, lesz nekem szabadság, s ez amilyen vonzó, olyan félelmetes is.
A másik esetben megoszthatom a felelősséget, de lassan belesorvadok majd abba, hogy rámzárják a világot.
Nem vagyok meggyőzve arról, mi lesz jobb a gyerekeknek. Csak velem, s néha bizony szűkösen, néha muszájból önállósodva, vagy az igazi családmodellnek megfelelve, de feszültségben.
Tudom, nem dönthet helyettem senki. Nekem kell ezt megrágnom, ezerszer.

De negatív lett ez..

Utazunk

Némi loholás után elértük a korábbi buszt hazafele. Ez is 10-kor indult, tehát elég melegnek ígérkezett a másfél órás út hazáig, de kit érdekel, végre nincs gipszünk, bár még két hétig így is kímélni kell, de az már belefér.
A buszon tömeg. Bennem elszántság, amint kiszúrok egy ismerőst, megkérem, hogy vegye ölbe a gyereket, bizonytalan lábakon áll még egy buszos dűlöngéléshez.
A közönség nagy része nénike. Vérmes öregasszony csak egy-kettő van köztük, lehet engem vádolni előítéletességgel, az ilyesmit egyből kiszúrja az ember. Látszik a 70-80 éves arcokon, hogy mennyi jóindulatot hagyott tulajdonosában a rohanó élet.
Jegyet váltok, és beljebb sem kell lépnünk, az egyik nénike máris szól, hogy ölébe veszi a gyereket a szívesen. A négyesben ül, mellette 50-es munkásember,  vele szemben a nénike törött lábú, nagykamasz unokája, amellett másik nénike. Mire elfogadnám, a munkásember felpattan: üljek csak le, majd ő áll. Hálásan mosolygok, leülök. Lábunk alatt a munkásember utazója, hátizsákja: rögvest magyarázza is: tegnap hajnal óta jön hazafelé. Amint elhelyezkedem, kinyitja az utazót, s a meglendülő busszal mit sem törődve elővesz és felbont egy doboz sört. A sörszagtól émelyedik a gyomrom, a kísérőnek kortyintott háziszilvatavalyifőzésmegnyalja? pedig egyenesen ájulatba taszajt, sürgős lenne némi levegőhöz jutnom.  Sóhajtva megkérem a mellettem ácsorgó, headszettes fiatalembert, hogy nyisson tetőablakot, oldalablakot, ajtót, akármit, csak jöjjön valami szellő. Többen bólogatnak a javaslatomra, fiatalember nyújtózkodna is, de ekkor a szomszéd soron feljajdul a vérmesek fajából származó egyik asszony: Jaj, ki ne nyissa! Olyan érzékeny a fülem a huzatra, ki ne merje nyitni!
Fiatalember visszavonul, tétovázva körülnéz, nem nyit. Nyelem a nyálam, jó hogy nem ettem ma még, így nem hányom le az immár otthonosan a négyes közepébe bekuporodott, söröző munkásembert. Biztosan kényelmes neki a helyzet, törökülésben kucorog a lábaink között, sörözik, újságot olvas. Szinte várom, hogy rágyújtson egy mezítlábasra.
Közben némi vita alakul ki ablaknyitás témakörben, a légszomj több nénikéből előhozza a rejtett Vérmest, követelik a levegőt. Huzatos hajthatatlan, s csak azért nem tör ki  csíkosszatyor-dobálós pankráció, mert közben jön egy-két megálló, többen szállnak le, mint fel,   oszlik a tömeg, s aki teheti hátrébb megy, ott szabadon áramlik a lég, nyitva minden létező szellőző. Mi, az elejében, diszkréten fővünk tovább a saját levünkben.
Elhagyunk egy várost, újabb leszállók , s bár még minden ülés foglalt, már csak imitt-amott van álló utas, végiglátom a teret. Elfogy a sör is, elteszi a dobozt, a szag is kevésbé érezhető, majdnem kezdem jól érezni magam, amikor a következő megállóban felszáll egy házaspár. Bácsika terebély, asszonya kétszer akkora, nevetgélve jönnek, fedett kosárban kacsa hápog a férjnél, amint felszállnak, célba veszik a leghátsó sort, ahonnan rémült arccal máris menekül az ott beszélgető kamasz lányok csapata.  Kacsa az ablak alá, egyéb cucc a másik oldalra, bácsi szorosan a kacsa mellé, asszony középen. Bár senki nem kérdezi, hangosan kurjongatja, hogy hiába no, ő csak itt fér el, ilyen a genetikája, nem eszik pedig sokat, kettejüktől nem fogy el egy kiló kenyér egy nap. Aztán leül. Piros dzsörzéruha van rajta, anyám hordott ilyet a nyolcvanas évek közepe tájt, V-nyakú, egyenes szabású, térd alatt végződő. Az anyámé kék-fehér csíkos volt, ennek pirosát fehér virágok törik meg itt-ott.Amint leül, a ruha megfeszül, majd enged az erőszaknak, s felszalad combközépig. Mivel pont szemben ülök a viselőjével, remek kilátás nyílik, bár csak az illetlennek tűnő ruhát látom, és az összesimuló combokat. Asszony azonban ismét kurjant: jaj, még ez a ruha, hátnézzedmárapjuk, jó, hogy nem mindjárt a nyakamig szalad fel, most takargathatom magam, hogy be ne lásson senki...
Egyébként úgy 60-65 éves. Nekem a ruhám a heylén marad, a szemöldököm szalad feljebb kissé, vagy én gondolkodom rosszul a világról, vagy az asszony önbizalma hatalmas, de szerintem kevés az egy négyzetméterre jutó azon férfiak száma, akik nagyon kukucskálnának.
 Dani időközben a vállamra borulva elszundított. Ezt észre sem venném megfigyeléseim közepette, ha munkásembert nem zavarná: de zavarja, ezért a gyerek orrától kettő centire tapsol egy csattanóst, nealudjkiskomámhasadrasütanap. Kedvem lenne visszakézből nyakon vágni, de ébredő-ijedő fiam állba rúgja , szóval egál.
Következő város, sok ember le, kevés föl. Fogyunk. Munkásember újabb sört bont, a kacsa hápog, az asszony hátul minden ajtónyitáskor felsikkant, hogy jajapjuknézdmárhátkinnvanmindenem. Dani gyakorlatilag hozzámragadt az izzadságtól, zsibbad a lábam mert munkásember félig rajta ül. Szemben ülő nénike is célhoz ér, leszáll, munkásember feltápászkodik és a helyére ül, végre szabad az áramlás az alsó végtagjaimban, így se kellemesebb, ezer hangya indul vándorútra érzésem szerint.  Ajtónyitás, jajapjuknézdmárkinnvanmindenem!, háp háp. Sose érünk haza..
Munkásember immár velem szemben ül, s Danit próbálja szóra bírni. Kemény fába vágta a fejszéjét, ha ez a gyerek hajlandó lesz neki verset mondani, akkor én tűzbe vágom a diplomám. Nem baj, mond munkásember. János vitézt. Az első két versszak stimmt, a többi saját költés. Nem röhögök fel, még diszkréten sem,  sőt, majdnem érdekes a folklór, tanulmányozom.
Zsiványkalandot, miegymást kihagyjuk, Iluska meg sincs említve,  Jancsiból János vitéz lesz, mert bottal utat mutat Budára, majd ellovagol Franciaországba, és királlyá koronázzák, és feleségül veszi a királylányt. Dani szájtátva hallgatja, majd rám nézve suttogja: anya tényleg van ilyen?
Sajnos nem tudok ilyesmiben mismásolni, valami hasonló van, otthon elolvashatjuk, ha akarod, de Jancsiból nem lesz francia király. Nem? Nem.
Munkásember megrovón tekint rám, és közli, ő ötször olvasta a János vitézt, és kutatta is, Petőfi ezt több változatban is megírta. Nem vitatkozom. Ez az ember  tegnap hajnal óta utazik, átadta a helyét, hálával tartozom neki.
Közeledünk kicsiny városunkhoz (jajapjukhátkinnvanmindenem, háp-háp), munkásember belehergeli magát abba, hogy ő itt a tudás, s immár szidja a kormányt, és a közlekedést.  Merthogy Mosonmagyaróvárról 36 óra neki hazaérni. Ehj.
Csak kilométerek választanak el minket a céltól, egyszerre száll le Huzatos, Jajapjuk és a kacsa. Szinte csönd lesz, mindenannyian aléltan hallgatjuk munkásember kalandos utazásának  történetét. Odaadó közönség vagyunk, mégsem elég, Megpróbálja a félkómás Danit bevonni a produkcióba, fogja a kezét, húzza, a gyerek bőg, én nem engedem, s szerencsére a maradék nénikék összezárnak a védelmünkben, Üljletesanyi, hagyadaztagyereket, nemszégyelledbátorráittadmagad?  Már csak két megálló, Sanyi szedi a cókmókját, elköszön , elnézést kér, bár mostanra senki sem érti, hogy miért és kitől.  Már alig lézeng valaki a járaton, felállunk mi is, ajtó nyílik, és végre lenn vagyunk. Dani is boldog, én is.
Két hét múlva kontroll.

Ez is az én fiam

Miután ma sem lett visszapakolva az ebédlő ( a sarokülő kész, viszont a billegő létra gonosz közreműködése végett kitéptem a falból a karnist, és az csak holnap lesz kész. Viszont ki van takarítva, 5 perc alatt visszapakolható.), délután takarítottam a lakás többi részét. Meg almát reszeltem, pároltam fagyasztóra. Néha gyerekkel, néha gyerek nélkül (elvitte őket az apjuk 2 órára).
Nyolc körül aztán megvacsorázva, kimerülve ültek a terasz szélén , mint a verebek. Borzas verebek, mostanában elfelejtődött a hajnyírás. Nosza..
A kisebbekkel kezdtem, sőt a legkisebbel (Máté), mivel ő lázaskodik is kissé, gyorsan fürödjön és bújjon ágyba aztán. Majd jött a középső (Dani), akinek ugye a lábát fedő gipsz miatt nehézkes a fürdés (kedden leveszik!!!). A nagy (Imike) várakozásra volt ítélve, ezt pedig nehezen viseli. Mielőtt elkezdte volna elbontani a teraszburkolatot kínjában, felszólítottam hogy locsolja meg a paradicsomot. Némi uh és ah, és jaj és óóóh után meg is tette. Majd elém ült, focista frizurát rendelt, én elutasítottam, majd csöndbe burkolóztunk, csak a gép zümmögött.
- Anya, néztem ma a NGC-t.
-Ühüm..
-A gyerekmunkáról volt szó..
-Ühüm..
-És az tilos..
-Ühüm..
-Többet nem kell paradicsomot locsolnom akkor?
-Ne reménykedj..

Nem lesz ez gasztroblog, ahogy azt már kifejtettem, ám mostanában kipróbáltam pár újdonságot, ami bejött. Ezeket megosztom: leginkább azért, mert ha nem írom le, akkor én is elfelejtem.
Az első Limara oldaláról jött,  a tejfölben sült tükörtojás. Kerestem a linkjét, de már vissza nem találok oda, valamelyik éjjel, 3 óra tájt  jött el az a válságos pillanat, hogy már se  goblen, se könyv nem bírt lekötni, aludni nem tudtam, pókerban csak buktam,  és elkezdtem gasztroblogokat böngészni. Lényeg a lényeg, soha az életben nem ment nekem, hogy pontosan kövessek egy receptet, most sem. Szóval az általam gyártott tikmony csak nyomokban hasonlít az eredetire, de a fiúk imádták. Így készült:
Két kanál olajat egy serpenyőre, rá egy hatalmas fej hagymát apróra vágva. Pici só, bors, és rá egy nagy pohár tejföl. Keverget, míg forrni nem kezd, majd óvatosan beleengedem a tojásokat. Én kilencet, mert ennyi fért egy szép körbe egymás mellé. ezután semmi dolgunk, hagyjuk kb 6-8 percet kicsike lángon magára, majd friss kenyérrel, kovászos uborkával, tepsistől tegyük az éhezők elébe, lehet körbeülni, mártogatni. Hatalmas előnye, hogy a tepsin kívül nincs más mosogatnivaló.

A második a rakott cukkini volt. Ebből a zöldségből elég jól állunk idén (is), szóval elég sok verziót próbáltam ki. Sütöttem chipsnek, (rengeteg olaj, rengeteg idő, hümme eredmény) rántottam, töltöttem (apróra vágott pirított hagymával, petrezselyemmel elkevert gyors rizzsel, sajttal a tetején, összesütve: mennyei!), főztem főzeléknek és levesnek (brr), sőt salátának is elkészítettem, ám ez utóbbit az egyébként nyersmániás fiaim is körberöhögték. De a rakott verzió bejött.
Fogj egy jénait /tepsit, s vékonyan béleld ki az alját baconnel. Karikázd rá a cukkini felét, (3mm-es karikák), majd pakold rá amit a hűtőben találsz, húsféle, és magában már semmire se elég. (kolbász, főzőkolbász, virsli, csirkemell, felvágott, csirkemáj, maradék sült/főtt hús, akármi) Karikázd a cukkini másik felét, sózd finoman. Fedd le a jénai tetejével (alufóliával), dugd a sütőbe fél órára. Fogj egy nagy tejfölt, zúzz bele fokhagymát, csipet borsot, metélőhagymát, két tojást, 10 dkg reszelt trappistát. Keverd homogénre, borítsd az eddigiekre, és 15 perc alatt süsd pirosra. Szerintem finom.

És jöjjék a mai ebéd. Anyám hozott néhány frissen vágott csirkét, termetes mellkasi résszel. Ami nagyon jó, csak nálunk valahogy az a rész nem nagyon szeret elfogyni se sütve, se rántva, se paprikáson. Ezért eleve bele sem csomagoltam őket a többi rész közé, hanem azonnali fogyasztásra ítéltem.
Kicsontoztam, szeleteltem, klopfoltam, finoman sóztam. Fogtam egy kockarámát, felolvasztottam, zúztam bele fokhagymát, zeller-petrezselyem és metélőhagyma levelet, majd ezzel a kutyulmánnyal lekentem a szeleteket. Kenés után rögvest fel is tekertem a szeleteket, mint a szőnyeget, és szorosan kiraktam vele egy termetes jénai szélét. Felkockáztam egy adag krumplit, kissé megsóztam, és ráöntöttem a fűszeres margarin maradékát, bele is forgattam. Fedő reá, és hatvan percig a sütőre bíztam. Céklával ettük, minden gyermekem kétszer repetázott, pedig tudták, hogy ebéd után fánk is lesz, csokis.  Finom .

Időtöltés

Miután házasságom erősen válságos időszakot él meg, és sanszosan bele is hal ebbe a kórba, mindenféle pótcselekvésre ragadtatom magam. Eleinte csupán az udvar és a kert szenvedte el dühöm levezetését, nyírtam a füvet, metszettem a virágot, ráztam a fát, és kapáltam ha kellett, ha sem. Mivel a kapálandó terület nem éri el a 10 nm2-t, így inkább a "ha sem" volt érvényben.
Aztán már hiába néztem körül hibára lesve, nem volt. Pillantásomtól a fűszálak vigyázzba vágták magukat, és előírásos 3-5 cm közti magasságon stagnáltak. A virágok nyitottak, ám hervadni véletlen sem mertek. Gyümölcs nem érett, teendőm nem volt. Szerencsére jött a borsószezon, majd a tök, meg a zöldbab, majd érni kezdett a meggy, cseresznye, sárgabarack, alma, s én oly őrült befőzésbe-fagyasztásba hergeltem magam, hogy már szelíd természetű anyám is megszólított. Konkrétan azt firtatta, van e valami titkos infóm a közelgő háborús helyzetről, amire ennyire készülök, mert akkor sót és gyufát még csak vegyünk valamennyit, minden mással kihúzzuk a következő 2-3 évet. Persze, tudta ő, hogy indulataim vezetem le leginkább.
Beláttam, csekély az esélye, hogy egyébként jó étvágyú gyermekeim megegyenek 26 adag tököt, még ha nem mentával főzöm, akkor is. Ugyanígy kissé túlzásnak éreztem már azt a 30 kilónyi borsót, 200 üveg befőttet is, de ugye inkább legyen, mint venni kelljen. Mindenesetre visszavettem a lendületből a normálisig, vagy ahhoz erősen közelítő értékig. Rögvest lett is mindenféle kiütésem a semmittevéstől. Szóval úgy döntöttem, akkor kifestem a lakást.
Szépen haladt is a dolog, háló, gyerekszoba, gyerekszoba, nappali. Ráérősen, nyugodtan, minek sietni. Ma pedig sor került az ebédlőre.
Mindezt abban a felállásban, hogy imbolygok az "egyiklábarövidebb" létra tetején, a három gyerekem pedig szorítja a lajtorja egy-egy lábát. Természetesen egyik se azt, amelyik rövidebb, szóval ugyanúgy imbolyog az egész. Én, a méteresnek érzett kilengések közepette  mázolom a trombitavirág sárgát, s próbálom a gondolataim arra terelni, hogy anyámnak volt hajdan trombitavirágja, vajon már miért nincs, közben értekezem a rangidős 7 évesemmel, hogy amerikai filmgyártó hogy készíthet francia filmet, de ez az abszolút értelmetlen probléma sem tudja feledtetni velem, hogy valószínűleg minden második csontom törni fog, ha esek. Nem estem. Ellenben izomlázam van, s nem a tegnapi zumbától, mert akkor délelőtt is lett volna, hanem a teljes testes megfeszítettségtől, ott a létra tetején.
Viszont elfáradtam annyira, hogy épp csak folmostam a végén, nem álltam neki takarítani, meg visszapakolni. Ez utóbbi amúgy is nehezen lenne kivitelezhető, mivel a helyiség fő darabja, a sarokülő, kiráncigáláskor kiszállításkor úgy döntött, lazára veszi a figurát, s több helyen elengedte facsavarjait. Holnap jön a szomszéd bácsi, és ígérete szerint valódi csavarokkal újra stabillá teszi a bútort és visszahozni is segít. Amúgy pedig látom a szemén, hogy "Ha a kihozatalkor is szólsz, s nem a gyerekkel cibáljátok, ez az egész meg sem történik". Teljesen igaza van, mellesleg. Csak ugye makacs vagyok, meg most szokom az egyedüléletet, s juszt se akarok segítséget kérni, míg be nem bizonyítom, hogy szólóban is erős vagyok, meg ügyes, meg minden.
Ezután csak a folyosó marad, az egy napnál akkor se tart tovább, ha a gyerek vízfestékes ecsetével kenem ki. Hogy aztán mit kezdek magammal, azt nem tudom, reményt csak az csillant, hogy anyám kijelentette, megengedi a külső teraszának festését, mivel a saját házunkat sem barmoltam el, egészen jó lett.  ( a technikai részét nem kommentálta, mint például kézzel felvitt, elsimogatott glett, mert tudja ő, hogy van az embernek lelke is, és az törékeny, az enyém pedig most különösen.

Írtam már blogot, több, mint 3 és fél éven át, de az valahogy idejét múlta. Pár hónapnyi szünet után viszont ismét túlbuzog bennem a közléskényszer, szóval teret engedek neki. Eleinte azt gondoltam gasztroblog lesz, de aztán rájöttem, hogy főzési bravúrjaim 1. időszakosak, 2. nem mindig sikerülnek (a tökfőzelék nem finom mentával és tejszínnel ) 3. nincs bennem kellő finomság ahhoz, hogy pontos recepteket kreáljak.
Gondolkodtam vidám, gyermekes csínyeket felvonultató blogban, de részint olyan volt az előző, részint a fiaim kezdenek kinőni abból a korból, amikor még vicces, hogy kikeni popsikrémmel a szobát. Lehetne pasizós, de az nem aktuális, erről majd jóval később, jóval bővebben. Sportos is lehetne, de kevés katartikus élmény ér körbe-körbe futás közben a pályán, és aerobick közben, biciklizve vagy úszva se szokott rám meteor zuhanni, ami megérne egy postot. Lehetne még politizálós, filozofikus ami ha érdekelne. Írhatnék gyógyulásról, de nem vagyok beteg, fizikai értelemben legalábbis. Munkám szépségeit is megoszthatnám, de kevés esélyt látok arra, hogy nap mint nap lenne olyan gyönyörfaktor, ami megmozgatná bennem az írói ösztönt.
Ezeken kívül nem lesz könyv és filmajánlós, nem lesz zenei, se kertészkedős, se kézimunkás, de még állatos sem.
Egyveleg lesz. Teszem az eszem. Ami, ha volna..