Időtöltés

Miután házasságom erősen válságos időszakot él meg, és sanszosan bele is hal ebbe a kórba, mindenféle pótcselekvésre ragadtatom magam. Eleinte csupán az udvar és a kert szenvedte el dühöm levezetését, nyírtam a füvet, metszettem a virágot, ráztam a fát, és kapáltam ha kellett, ha sem. Mivel a kapálandó terület nem éri el a 10 nm2-t, így inkább a "ha sem" volt érvényben.
Aztán már hiába néztem körül hibára lesve, nem volt. Pillantásomtól a fűszálak vigyázzba vágták magukat, és előírásos 3-5 cm közti magasságon stagnáltak. A virágok nyitottak, ám hervadni véletlen sem mertek. Gyümölcs nem érett, teendőm nem volt. Szerencsére jött a borsószezon, majd a tök, meg a zöldbab, majd érni kezdett a meggy, cseresznye, sárgabarack, alma, s én oly őrült befőzésbe-fagyasztásba hergeltem magam, hogy már szelíd természetű anyám is megszólított. Konkrétan azt firtatta, van e valami titkos infóm a közelgő háborús helyzetről, amire ennyire készülök, mert akkor sót és gyufát még csak vegyünk valamennyit, minden mással kihúzzuk a következő 2-3 évet. Persze, tudta ő, hogy indulataim vezetem le leginkább.
Beláttam, csekély az esélye, hogy egyébként jó étvágyú gyermekeim megegyenek 26 adag tököt, még ha nem mentával főzöm, akkor is. Ugyanígy kissé túlzásnak éreztem már azt a 30 kilónyi borsót, 200 üveg befőttet is, de ugye inkább legyen, mint venni kelljen. Mindenesetre visszavettem a lendületből a normálisig, vagy ahhoz erősen közelítő értékig. Rögvest lett is mindenféle kiütésem a semmittevéstől. Szóval úgy döntöttem, akkor kifestem a lakást.
Szépen haladt is a dolog, háló, gyerekszoba, gyerekszoba, nappali. Ráérősen, nyugodtan, minek sietni. Ma pedig sor került az ebédlőre.
Mindezt abban a felállásban, hogy imbolygok az "egyiklábarövidebb" létra tetején, a három gyerekem pedig szorítja a lajtorja egy-egy lábát. Természetesen egyik se azt, amelyik rövidebb, szóval ugyanúgy imbolyog az egész. Én, a méteresnek érzett kilengések közepette  mázolom a trombitavirág sárgát, s próbálom a gondolataim arra terelni, hogy anyámnak volt hajdan trombitavirágja, vajon már miért nincs, közben értekezem a rangidős 7 évesemmel, hogy amerikai filmgyártó hogy készíthet francia filmet, de ez az abszolút értelmetlen probléma sem tudja feledtetni velem, hogy valószínűleg minden második csontom törni fog, ha esek. Nem estem. Ellenben izomlázam van, s nem a tegnapi zumbától, mert akkor délelőtt is lett volna, hanem a teljes testes megfeszítettségtől, ott a létra tetején.
Viszont elfáradtam annyira, hogy épp csak folmostam a végén, nem álltam neki takarítani, meg visszapakolni. Ez utóbbi amúgy is nehezen lenne kivitelezhető, mivel a helyiség fő darabja, a sarokülő, kiráncigáláskor kiszállításkor úgy döntött, lazára veszi a figurát, s több helyen elengedte facsavarjait. Holnap jön a szomszéd bácsi, és ígérete szerint valódi csavarokkal újra stabillá teszi a bútort és visszahozni is segít. Amúgy pedig látom a szemén, hogy "Ha a kihozatalkor is szólsz, s nem a gyerekkel cibáljátok, ez az egész meg sem történik". Teljesen igaza van, mellesleg. Csak ugye makacs vagyok, meg most szokom az egyedüléletet, s juszt se akarok segítséget kérni, míg be nem bizonyítom, hogy szólóban is erős vagyok, meg ügyes, meg minden.
Ezután csak a folyosó marad, az egy napnál akkor se tart tovább, ha a gyerek vízfestékes ecsetével kenem ki. Hogy aztán mit kezdek magammal, azt nem tudom, reményt csak az csillant, hogy anyám kijelentette, megengedi a külső teraszának festését, mivel a saját házunkat sem barmoltam el, egészen jó lett.  ( a technikai részét nem kommentálta, mint például kézzel felvitt, elsimogatott glett, mert tudja ő, hogy van az embernek lelke is, és az törékeny, az enyém pedig most különösen.